' és félek a hazug világtól

meg a lassú haláltól,

a hibáktól amiket mindenki lát bennem csak én nem..

Szerettem őt és valahányszor találkoztam vele, akár évtizedek távlatában is de mindig megtalált az a sürgető, hirtelen rám telepedő érzés, hogy kell nekem..

egylevegővétel

(Kis előtörténet! Irodalom órán csináltunk egy afféle 'lélekgyakorlatot', hogy folyamatosan gondolkodás nélkül egybe folyva kellett leírnunk az érzéseinket. Na, én ezeket kusza gondolatokat próbáltam meg magam számára is érthetőre átírni ezért sincs benne sehol megszakítás. 
Az eredeti:
üres vagyok és nem tudok mit írni mert félek hogy mi lesz ha lesz egy kis élet az életemben amit nem tudok irányítani és vége lesz a nyugodt korszaknak mert nem irányítok és elvesztem a nyugodt perceket amik csak úgy jönnek és betakarnak ápolnak meg szeretnek és nem hiszem hogy tudnék újra írni amíg együtt vagyok vele akivel nem lehetnék mert félek és egyedül vagyok.)
Üres vagyok, és nem merek semmit sem tenni, mert félek, hogy mi lesz, ha lesz egy kis élet az életemben amit nem tudok irányítani és vége lesz a nyugodt perceknek amik csak jönnek és betakarnak ha kell, meg szeretnek amit én viszont nem hiszem, hogy tudnék újra, amíg vele vagyok - azzal akivel nem lehetnék - mert félek és csak magam vagyok, egyedül.

Az illatával vegyített pokróc alól bámulom, ahogy egyre csak beszél, áhítattal és reményekkel telve az előtte álló életről. Még hallom a hangját, de már nem figyelek rá csak valami ismerős derengés ötlik fel a fejemben, mintha már láttam volna ezt a szempárt ilyen vad közelségből. Kisvártatva bebújik mögém az ágyba. Egészen óvatosan átkarol, én pedig beleremegek a hűvös érintésbe. Nem a bőre a bőrömön vagy a félelem amit nyilvánvalóan éreztem, hanem a felismerés, hogy van valaki aki csupán egyetlen érintéssel képes megolvasztani a szívemet. Így fekszünk és arcát a hajamba fúrva hallgatom a szúrós lélegzetvételét centikre a fülem mellől. Ha van az életünkben egyetlen pillanat, egy szemvillanásnyi másodperc ami azután beleivódik létezésünk minden egyes mondatába és lélegzetvételébe és ami által örökre elveszítjük az irányítást magunk fölött hát számomra ez volt az..

nap nap után.

Vasárnap.

S hangod untalan cseng a fülemben

mióta kimondtad, hogy kellenék.

Csend van.

És én érzem lélegzeted hevét,

mialatt hideg ajkad a vállamhoz ér.

Csókok zaja,

s érintések nyoma testemen.

S csak veled érzem Kedvesem, veled, hogy élek!

de már nem soká, hisz elmúlik a holnap is,

mint a tegnap és ma és a holnapután.

Kettősségek..
Egyszerre tölt el melegséggel
és szorongatja a szívem, mint egy kitörni kívánó pánikroham.
Egyszerre tart a karjaiban és taszít el.
Egyszerre szeret és egyszerre hagy el.
Egyszerre borulok iránta lángba és egyszerre átkozom el.
Lassan pedig rádöbbenek, hogy minden próbálkozásom,
minden tiltakozó gondolatom és logikus magyarázatom ellenére szeretem.
Szeretem a mosolyát, a szeme ravasz csillogását,
meg az apró ráncokat a szeme alatt amikor nevetni kezd.
Azt a barna anyajegyet az arcán, meg a tekintetet amikor néha
kérdőn vagy kíváncsian rám néz.
Szeretem az ajka ízét a számban érezni és ha hozzábújhatok csendben.
Vagy csak hallgatni rosszallón ahogy a káromra viccelődik
majd lágyan végig simít az arcomon lévő szeplőtengeren.
Mindezek ellenére temérdek érvet sorolhatnék fel ellene.
A hülye hangja, hogy mindig mindenben ő akar lenni az első.
A folytonos szereplésvágya vagy a szimpla vágya más lányok iránt.
De be kell hogy valljam, ezek ellenére és ezekkel együtt is
vagy legfőképpen ezek miatt vagyok belé olyan menthetetlenül szerelmes.

Elvesztegetni egy pillanatot...

Egyetlen pillanat:

Egy pillantás.

Sóvárgó barna szemek.

Egy elharapott szó: szeretlek.

Fenyő, meg cigaretta illat.

Néhány kósza hajszál a homlokán.

A lábaim remegnek.

A lélegzetem heves lett.

- Azt mondta szeretlek? -

S a pillanat elmúlt.

Lélegzetvisszafojtva várok, ő pedig megcsókol durván, vágyakozva, foglyul ejtve a testével. Az ajka az enyémen, s ahogy a levegő kiszorul a tüdőmből az agyam kikapcsol, a szemem lehunyva, a szívem pedig nyitva. Közelebb húz és elönt az érzés, hogy egyek vagyunk, csak az enyém. De kinyílik a szeme és már látom, hogy tévedtem. Egy ismeretlen közönyével rámosolygok, pont ahogy ő mindig rám. Már megszoktam és tudom,hogy jobb így érzelmek nélkül, mint sírva, könyörögve, hogy maradjon még egy csókra meg még egyre, esdekelve, hogy szeressen még egy percre. Ő nyugodt, az imént történtek ellenére is. Nagyot sóhajtok s rögtön meg is bánom de ő észre sem veszi. Ő nincs úgy a hatásom alatt, mint ahogy én az övé alatt. Elindul a konyhába, hogy kávét főzzön.
- Kérsz te is? - kérdezi szenvtelen hangon miközben rágyújt egy cigire. Fejem rázom, ő tovább megy. Ott maradok egyedül, illetve mégsem. Ezer gondolattal a fejemben már nem kell tettetnem, hogy nem fontos, hogy nekem is oly keveset jelent ez a kapcsolat, mint neki. Elterülök az ágyon a szemem nyitva és a plafont bámulom. Csend van, csak a lélegzetem hallani, meg valami zajt kintről, amit az a férfi csap akit magam előtt is titkon szeretek és aki sosem fog viszontszeretni.

Félek egyedül,
félek veled
és a tömegben,
egyedül.

mindennek a végén.
veled vagyok ott,
te meg itt sem akarsz.

Csillog a szeme
Az enyém épphogy nyitva, miközben
felhúzom az ócska farmerem.

Remegve, fekve Veled.

S benned eltemetve,

hevesen Levegőt nyelve.

Fellegekben lebegve,

csendes Csókot lehelve testedre,

mely mint hegyek pereme.

Rettegve, szeretve

De helyem nem feledve,

Nem tehetem..

S borúsan temetem

Elnyűtt szerelmem.

Földbe gyökerezett a lábam. Én voltam az egyik mozdulatlan fa az út mentén. Figyeltem, ahogy nap mint nap emberek százai haladnak el mellettem, de nem követhettem őket, nem beszéltem velük, és ők sem szóltak én hozzám. Tehetetlen voltam.. Néztem, ahogy munkába mennek, vagy iskolába, vagy épp nyaralni a családjukkal. Hosszas gondolkodás után pedig arra a következtetésre jutottam, hogy csupán 3 lehetőségem maradt. Vagy jön egy vihar, ami széttép és én lassan elpusztulok úgy, hogy még csak észre sem veszik a hiányom, vagy valaki kivág az életemből és elvisz egy idegen helyre, ahol majd átformálnak valami újjá, valami jobbá ami nem én vagyok és ezáltal elvesztek mindent ami valaha is magamra emlékeztetett. Mégis legjobban a harmadik lehetőség rémisztett meg. Az, hogy örökre itt maradok és soha nem történik semmi.

Mikor fiatalabb voltam, gyakran voltam szerelmes. 

Mosolyra húzódik a szám, ha az egykori önmagamra gondolok. 

Reménytelen szerelmek voltak ezek amiket sosem viszonoztak, 

vagy ha mégis, hát abban a pillanatban felszállt a szerelemnek hitt rózsaszín köd.

Hetek óta ez ment. Úgy éreztem már sosem szabadulhatok ebből a helyzetből. Ott álltam az üres szívemmel és mozdulni sem tudtam. A lábaim szöget vertek a talajba és nem engedtek elmenekülni. Annyit tehettem csupán, hogy bámultam őt ahogy lassú, határozott léptekkel kisétál az életemből.
S néma, elfúlt sóhajjal konstalláltam, hogy vissza se néz. Hogy ő épp menekül. A világomból, világunkból..

tükörkép

Az arcán mosoly,

mely hamis de nem látják.

Azt sem, hogy csorognak

könnycseppek vállán.

S amiben megakad,

az a hajzuhatag,

mely úgy omlik a vállra

hogy az ember lánya

azt hinné,

e zöld szemű szépség

szíve mélyén, mint a

kék ég. Tiszta és világos

minden kép amit látok.

S nem kétség, hogy a lelke mélyén

törött az árva, mint

a szerelmes szívek melyek

nem lelnek vigaszt,

ahogy múlik az idő, nem!

S bámulom tovább..

Reám nevet

és én úgy nevetek vissza ahogy ő rám.

Néz.

Szemem felel tekintetére,

övé úgy ragyog, mintha kérne.

Ments meg! Ez az mit kér,

de már nem tehetek semmit

az elveszett lelkekért.

A lány rám néz.

S én vissza rá.

Nevet.

Szám is így jár.

Vár.

Kár.

Semmi nem történik már.

Hisz kire oly serényen mered

a tükörből néz vissza rá..

Régen azt gondoltam, hogy az a legrosszabb, ami történhet velem, ha egyedül maradok. De ez nem igaz. Az a legrosszabb, ha olyanokkal vagyok körülvéve, akik között egyedül érzem magam.

Vannak nők, akiken minden smakkol, azt szoktuk mondani, hogy tökéletesek. Minden arányos, minden a helyén van. Szépek, mert átlagosak. És vannak, akik szépek, mert érdekesek. Mert csak egy van belőlük.

Az én szerelmem nem tudott meghalni. De élni sem.

Én nem merem elmondani, amit érzek. Félek súlyától, erejétől, és félek attól is, hogy az, akinek szánnám, akivel szívesen megosztanám, megrémülne tőle.