Úgy is el lehet válni, hogy még szereted a másikat, csak nem tudsz vele élni.

Miután először odaadtad a szíved, sosem kapod vissza. 

Az életed további részében csak úgy teszel, mintha még mindig lenne szíved.

S.S.-nek a XXI. századról

"Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre - lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj. "

Sajó Sándor

Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Túlélni azt amit nem lehet,
miközben a nemzet ténfereg.
Csodálni egy hatalmas hegyet,
de szeretni csak az Alföldet lehet.
Nagyokat álmodni, reggel pálinkázni,
nagyapáddal a kertben fogócskázni.
Tisztelni a múltadat,
nem értve mégsem, hogy miért
mindig csak a bújukat 
ülik meg itt az emberek.
Napról-napra élni,
de soha nem félni a holnaptól.
Végigmenni az utcán úgy, 
hogy a szemeddel másét nem leled.
De ha hirtelen rád néz egy kisgyerek
meglátni benne a jövőt, a hitet, az erőt
ami még benned is csörgedez.
Tisztelni a hétköznapi hősöket,
és elhinni, hogy a világ más lehet.
De reménykedni, hogy aki változtat, nem te
hanem mindig valaki más legyen.
Csalódottan nézni
ahogy minden elveszett,
mégis várni a hajnali felleget.
Kezet nyújtani annak, aki elesett
és nem gondolkodni azon,
hogy mi az amit cserébe elvehetsz.
S ha valaki mégsem érti
milyen az: Magyarnak lenni
Te mindig tudd, hogy mit jelent!

' és félek a hazug világtól

meg a lassú haláltól,

a hibáktól amiket mindenki lát bennem csak én nem..

Szerettem őt és valahányszor találkoztam vele, akár évtizedek távlatában is de mindig megtalált az a sürgető, hirtelen rám telepedő érzés, hogy kell nekem..

Elvesztegetni egy pillanatot...

Egyetlen pillanat:

Egy pillantás.

Sóvárgó barna szemek.

Egy elharapott szó: szeretlek.

Fenyő, meg cigaretta illat.

Néhány kósza hajszál a homlokán.

A lábaim remegnek.

A lélegzetem heves lett.

- Azt mondta szeretlek? -

S a pillanat elmúlt.

Földbe gyökerezett a lábam. Én voltam az egyik mozdulatlan fa az út mentén. Figyeltem, ahogy nap mint nap emberek százai haladnak el mellettem, de nem követhettem őket, nem beszéltem velük, és ők sem szóltak én hozzám. Tehetetlen voltam.. Néztem, ahogy munkába mennek, vagy iskolába, vagy épp nyaralni a családjukkal. Hosszas gondolkodás után pedig arra a következtetésre jutottam, hogy csupán 3 lehetőségem maradt. Vagy jön egy vihar, ami széttép és én lassan elpusztulok úgy, hogy még csak észre sem veszik a hiányom, vagy valaki kivág az életemből és elvisz egy idegen helyre, ahol majd átformálnak valami újjá, valami jobbá ami nem én vagyok és ezáltal elvesztek mindent ami valaha is magamra emlékeztetett. Mégis legjobban a harmadik lehetőség rémisztett meg. Az, hogy örökre itt maradok és soha nem történik semmi.

Régen azt gondoltam, hogy az a legrosszabb, ami történhet velem, ha egyedül maradok. De ez nem igaz. Az a legrosszabb, ha olyanokkal vagyok körülvéve, akik között egyedül érzem magam.

A múltnak egyszer és mindenkorra vége. Most már nem változtathatunk rajta. (...) Balgaság azért büntetnünk magunkat a jelenben, mert valaki annak idején megbántott.

Az élet néha rákényszerít, hogy olyanok legyünk, amilyenek nem akartunk lenni. Ilyenkor próbálunk belekapaszkodni régi énünk egy kis darabkájába. Mondjuk egy tetoválásba, vagy egy ékszerbe, egy aprócska emlékbe, ami felidézi, hogy ez vagyok én valójában.

Ha feltűnik valaki a múltadból, valahogy visszafejlődsz azzá, aki akkor voltál, amikor ismerted. : )

Amikor fiatal vagy, néha úgy érzed, semmi sem bánthat, mintha sebezhetetlen lennél. Az egész élet előtted áll, és nagy terveid vannak. Nagy tervek, hogy megtaláld a tökéletes párt, aki kiegészít téged, de ahogy öregszel, rájössz, hogy ez nem is annyira könnyű, és csak az életed végén jössz rá, hogy azok a tervek csak egyszerű tervek voltak. A végén, amikor visszafelé tekintesz, ahelyett, hogy előre figyelnél, hinni akarsz benne, hogy megtetted a legtöbbet, amit csak tudtál életed során.

Először nagyon féltem a haláltól, gyáva voltam, és csak magamra gondoltam. Most látom, milyen önző voltam. A szörnyű abban, hogy így halok meg, nem az, hogy nem leszek, hanem az, hogy nem látom őket többé; nem mondhatom meg, hogy nem tekintettem őket levegőnek; nem mondhatom meg nekik, hogy tudtam az áldozataikról, melyekkel boldogabbá tették az életemet, tudtam mindarról, amit értem tettek, és hogy mennyivel jobban szerettem őket, mint ahogy valaha is mutattam. Ezeket soha nem mondtam el nekik. Nem mondunk ilyeneket, amikor fiatalok vagyunk, és előttünk az élet... attól félünk, hogy szentimentálisan és ostobán hangzik. De annyira más, amikor meg kell halni... Bárcsak amíg lehetett, beszéltem volna, szeretném, ha bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért, amiket valaha elkövettem vagy mondtam. Bárcsak el lehetne mondani, hogy sohasem akartam igazán megbántani őket, és csak arra emlékezzenek, hogy sokkal jobban szerettem őket, mint ahogy mutattam.

A szerelem kihozhatja belőlünk a legjobbat: magabiztosságot a továbblépéshez, bátorságot, hogy elmondjuk az igazat, erőt a kitartáshoz. De néha nem az lep meg minket a legjobban, hogy mit hoz ki belőlünk a szerelem, hanem hogy ki hozza azt vissza.

A helyzet az, hogy nem vagyok sem a legszebb, sem a legokosabb, sőt még viccesnek sem mondanám magam! Nem vagyok gazdag,Sőt néha nagyon is szegény vagyok! De mindezek ellenére van valamim, ami sok embernek nincs! SZÍVEM!

Az élet rövid. Mosolyogj amíg vannak fogaid!

Vannak az életünkben olyan események, amelyekről - miközben javában zajlanak még - tudjuk, hogy sohasem felejtjük el. Ilyen egy-egy jó beszélgetés, egy ölelés, néha egy szép zene; amíg éled, egy Hang azt mondja benned: "szívd magadba jó mélyen ezt az élményt, mert ebből kell táplálkoznod egy életen át!" Ne felejtsd el!... Ide vissza kell találnod, mindig.

Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert!

Voltál valaha egyedül egy emberekkel teli szobában?
Én voltam..

Nem tudom melletted, vagy ellened, de már az egész nem érdekel..