Remélem, hogy találsz valakit, aki nélkül nem tudsz élni. Tényleg nagyon remélem. És azt is, hogy soha nem kell megtudnod, milyen az, amikor mégis meg kell próbálnod e nélkül a személy nélkül élni.

Úgy is el lehet válni, hogy még szereted a másikat, csak nem tudsz vele élni.

Miután először odaadtad a szíved, sosem kapod vissza. 

Az életed további részében csak úgy teszel, mintha még mindig lenne szíved.

Reggelig maradnék, mert rendes akarnék lenni és a számodat is elkérném, de aztán a kocsiban első dolgom lenne kidobni az ablakon és két hétig keresnéd magadban a hibát, ami nem lenne jó, mert a hiba az bennem van.

Hazajöttem azzal az eltökéltséggel, hogy kiirtalak magamból. Nem sikerült.

Senki nem tudja magát egy szerelmes férfi helyébe képzelni, az leírhatatlan, elmondhatatlan, rettenetesen fáj, ugyanakkor mámorító is, nem vagy már önmagad.

Kettősségek..
Egyszerre tölt el melegséggel
és szorongatja a szívem, mint egy kitörni kívánó pánikroham.
Egyszerre tart a karjaiban és taszít el.
Egyszerre szeret és egyszerre hagy el.
Egyszerre borulok iránta lángba és egyszerre átkozom el.
Lassan pedig rádöbbenek, hogy minden próbálkozásom,
minden tiltakozó gondolatom és logikus magyarázatom ellenére szeretem.
Szeretem a mosolyát, a szeme ravasz csillogását,
meg az apró ráncokat a szeme alatt amikor nevetni kezd.
Azt a barna anyajegyet az arcán, meg a tekintetet amikor néha
kérdőn vagy kíváncsian rám néz.
Szeretem az ajka ízét a számban érezni és ha hozzábújhatok csendben.
Vagy csak hallgatni rosszallón ahogy a káromra viccelődik
majd lágyan végig simít az arcomon lévő szeplőtengeren.
Mindezek ellenére temérdek érvet sorolhatnék fel ellene.
A hülye hangja, hogy mindig mindenben ő akar lenni az első.
A folytonos szereplésvágya vagy a szimpla vágya más lányok iránt.
De be kell hogy valljam, ezek ellenére és ezekkel együtt is
vagy legfőképpen ezek miatt vagyok belé olyan menthetetlenül szerelmes.

mindennek a végén.
veled vagyok ott,
te meg itt sem akarsz.

Csillog a szeme
Az enyém épphogy nyitva, miközben
felhúzom az ócska farmerem.

Régen azt gondoltam, hogy az a legrosszabb, ami történhet velem, ha egyedül maradok. De ez nem igaz. Az a legrosszabb, ha olyanokkal vagyok körülvéve, akik között egyedül érzem magam.

Én nem merem elmondani, amit érzek. Félek súlyától, erejétől, és félek attól is, hogy az, akinek szánnám, akivel szívesen megosztanám, megrémülne tőle.

Az Összetört Szívre Való Jól Bevált Gyógymód: Szedjél E-vitamint, aludj sokat, igyál sok vizet, utazz el minél messzebb a szeretett személytől, meditálj, és szoktasd a szíved ahhoz a gondolathoz, hogy a sors akarta így.

A busz amin ültem egyre távolabb vitt a férfitól, akit annyi ideje szerettem. Azt hittem, ha egyszerűen felszállok, ülök és nem gondolok semmire, egyszerre elmúlik minden amit valaha éreztem. Nos, tévedtem. Az ablaküvegen át bámultam, ahogy minden egyre távolabb kerül tőlem. Minden, kivéve az érzéseimet.

naja!

A férfiak csak fájdalmat jelentenek, 

kudarcot, szenvedést, és azt az érzést, 

hogy megállt az idő.

Nincs a világon rosszabb, mint várni, meg szaladni valaki után.

A múltnak egyszer és mindenkorra vége. Most már nem változtathatunk rajta. (...) Balgaság azért büntetnünk magunkat a jelenben, mert valaki annak idején megbántott.

Ha azt akarod, hogy ne törjék össze a szíved csinálj úgy mintha nem lenne..

Az élet néha rákényszerít, hogy olyanok legyünk, amilyenek nem akartunk lenni. Ilyenkor próbálunk belekapaszkodni régi énünk egy kis darabkájába. Mondjuk egy tetoválásba, vagy egy ékszerbe, egy aprócska emlékbe, ami felidézi, hogy ez vagyok én valójában.

Piszok egy helyzet volt. Feltártam az érzéseimet, és nem vettem észre, hogy teljesen magamra maradtam velük.

Először nagyon féltem a haláltól, gyáva voltam, és csak magamra gondoltam. Most látom, milyen önző voltam. A szörnyű abban, hogy így halok meg, nem az, hogy nem leszek, hanem az, hogy nem látom őket többé; nem mondhatom meg, hogy nem tekintettem őket levegőnek; nem mondhatom meg nekik, hogy tudtam az áldozataikról, melyekkel boldogabbá tették az életemet, tudtam mindarról, amit értem tettek, és hogy mennyivel jobban szerettem őket, mint ahogy valaha is mutattam. Ezeket soha nem mondtam el nekik. Nem mondunk ilyeneket, amikor fiatalok vagyunk, és előttünk az élet... attól félünk, hogy szentimentálisan és ostobán hangzik. De annyira más, amikor meg kell halni... Bárcsak amíg lehetett, beszéltem volna, szeretném, ha bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért, amiket valaha elkövettem vagy mondtam. Bárcsak el lehetne mondani, hogy sohasem akartam igazán megbántani őket, és csak arra emlékezzenek, hogy sokkal jobban szerettem őket, mint ahogy mutattam.