tükörkép

Az arcán mosoly,

mely hamis de nem látják.

Azt sem, hogy csorognak

könnycseppek vállán.

S amiben megakad,

az a hajzuhatag,

mely úgy omlik a vállra

hogy az ember lánya

azt hinné,

e zöld szemű szépség

szíve mélyén, mint a

kék ég. Tiszta és világos

minden kép amit látok.

S nem kétség, hogy a lelke mélyén

törött az árva, mint

a szerelmes szívek melyek

nem lelnek vigaszt,

ahogy múlik az idő, nem!

S bámulom tovább..

Reám nevet

és én úgy nevetek vissza ahogy ő rám.

Néz.

Szemem felel tekintetére,

övé úgy ragyog, mintha kérne.

Ments meg! Ez az mit kér,

de már nem tehetek semmit

az elveszett lelkekért.

A lány rám néz.

S én vissza rá.

Nevet.

Szám is így jár.

Vár.

Kár.

Semmi nem történik már.

Hisz kire oly serényen mered

a tükörből néz vissza rá..