2014. április 7., hétfő

tükörkép

Az arcán mosoly,
mely hamis de nem látják.
Azt sem, hogy csorognak
könnycseppek vállán.
S amiben megakad,
az a hajzuhatag,
mely úgy omlik a vállra
hogy az ember lánya
azt hinné,
e zöld szemű szépség
szíve mélyén, mint a
kék ég. Tiszta és világos
minden kép amit látok.
S nem kétség, hogy a lelke mélyén
törött az árva, mint
a szerelmes szívek melyek
nem lelnek vigaszt,
ahogy múlik az idő, nem!
S bámulom tovább..

Reám nevet
és én úgy nevetek vissza ahogy ő rám.
Néz.
Szemem felel tekintetére,
övé úgy ragyog, mintha kérne.
Ments meg! Ez az mit kér,
de már nem tehetek semmit
az elveszett lelkekért.

A lány rám néz.
S én vissza rá.
Nevet.
Szám is így jár.
Vár.
Kár.
Semmi nem történik már.
Hisz kire oly serényen mered
a tükörből néz vissza rá..

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése