2014. április 8., kedd

Remegve, fekve Veled.
S benned eltemetve,
hevesen Levegőt nyelve.
Fellegekben lebegve,
csendes Csókot lehelve testedre,
mely mint hegyek pereme.
Rettegve, szeretve
De helyem nem feledve,
Nem tehetem..
S borúsan temetem
Elnyűtt szerelmem.
Földbe gyökerezett a lábam. Én voltam az egyik mozdulatlan fa az út mentén. Figyeltem, ahogy nap mint nap emberek százai haladnak el mellettem, de nem követhettem őket, nem beszéltem velük, és ők sem szóltak én hozzám. Tehetetlen voltam.. Néztem, ahogy munkába mennek, vagy iskolába, vagy épp nyaralni a családjukkal. Hosszas gondolkodás után pedig arra a következtetésre jutottam, hogy csupán 3 lehetőségem maradt. Vagy jön egy vihar, ami széttép és én lassan elpusztulok úgy, hogy még csak észre sem veszik a hiányom, vagy valaki kivág az életemből és elvisz egy idegen helyre, ahol majd átformálnak valami újjá, valami jobbá ami nem én vagyok és ezáltal elvesztek mindent ami valaha is magamra emlékeztetett. Mégis legjobban a harmadik lehetőség rémisztett meg. Az, hogy örökre itt maradok és soha nem történik semmi.

Mikor fiatalabb voltam, gyakran voltam szerelmes. 
Mosolyra húzódik a szám, ha az egykori önmagamra gondolok. 
Reménytelen szerelmek voltak ezek amiket sosem viszonoztak, 
vagy ha mégis, hát abban a pillanatban felszállt a szerelemnek hitt rózsaszín köd.

2014. április 7., hétfő

Hetek óta ez ment. Úgy éreztem már sosem szabadulhatok ebből a helyzetből. Ott álltam az üres szívemmel és mozdulni sem tudtam. A lábaim szöget vertek a talajba és nem engedtek elmenekülni. Annyit tehettem csupán, hogy bámultam őt ahogy lassú, határozott léptekkel kisétál az életemből.
S néma, elfúlt sóhajjal konstalláltam, hogy vissza se néz. Hogy ő épp menekül. A világomból, világunkból..

tükörkép

Az arcán mosoly,
mely hamis de nem látják.
Azt sem, hogy csorognak
könnycseppek vállán.
S amiben megakad,
az a hajzuhatag,
mely úgy omlik a vállra
hogy az ember lánya
azt hinné,
e zöld szemű szépség
szíve mélyén, mint a
kék ég. Tiszta és világos
minden kép amit látok.
S nem kétség, hogy a lelke mélyén
törött az árva, mint
a szerelmes szívek melyek
nem lelnek vigaszt,
ahogy múlik az idő, nem!
S bámulom tovább..

Reám nevet
és én úgy nevetek vissza ahogy ő rám.
Néz.
Szemem felel tekintetére,
övé úgy ragyog, mintha kérne.
Ments meg! Ez az mit kér,
de már nem tehetek semmit
az elveszett lelkekért.

A lány rám néz.
S én vissza rá.
Nevet.
Szám is így jár.
Vár.
Kár.
Semmi nem történik már.
Hisz kire oly serényen mered
a tükörből néz vissza rá..