gondolatok az életről..

Nagyapám a játszótéren élte le öregkorát.
Otthon nem bírta ki.
Hosszú időről van szó - több mint száz évet élt.
Az első húsz nyugdíjasévét a Városligetben, a második húszat a Kerékgyártó utcai játszótér egyik piros padján töltötte el, távol a zajos homokozótól és a láncokon lógó hintáktól.
Nagyanyám csodálatos asszony volt; egy nagy képzeletű zseninek és egy mentálisan megpörgetett embernek a sajátos keveréke. Az ilyenre mondják, hogy dilis, de nem volt az, csak végtelenül gazdag és szabad lélek, akiből párttalanul áradtak az érzelmek és gondolatok, az eszmék, az őszinte vádak, a szemérmetlenül nyílt indulatok, a nóták és a versek.
És most a nagyanyám hangja szól, megismerem:
Azt írod, „dilis" voltam. Igaz. De ne hidd, hogy a nagyapád nem volt az. A józanság őrültje volt! Nem tudott repülni - én meg szerettem volna. Nem lehetett táncba vinni - én meg szerettem volna. És mivel a józanságával egyedül hagyott, önmagamnak daloltam és táncoltam, egy hosszú életen át. S egyre inkább pörögtem... pörögtem... pörögtem.
Mostanában néha már táncol egy kicsit velem!
Pár lépést tud már. Még számol a fejében „egy-kettő, egy-kettő" - de néha már elfeledkezik magáról, és önfeledten lépeget.
Miattam tanulja.
És néha én is odaülök a padjára, képzeld!
És beszélgetünk egymással - mert tudunk.
Az igazi, eltéphetetlen kötelékek láthatatlanok.