"De te nem érted a szavaimat én meg nem tudok s*ggfejül!"

Amit nem fejeznek be megfelelő helyen és időben, örök időkre befejezetlen marad.

A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret.

Érzéseink voltaképpen visszajelzések, amelyek megmutatják, hogy jó úton járunk-e vagy sem.

Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az. (...) A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.

Hidd el nagyon jól tudom, hogy az érzések nem olyanok, hogy mond valaki valamit és egyből megváltoznak, irányíthatatlan, megpróbálhatsz vele együtt élni, de nem mindig megy és az ember arról sem tehet hogy épp ki tetszik neki vagy kibe szeret bele, ez egy megfejthetetlen rejtély.

A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még akkor sem, ha nincs benne semmi különös.Én én magam vagyok, és ez több annál, amit néhányan elmondhatnak magukról.

Ha nem tudod, hová mész, oda bármilyen úton eljuthatsz.

Sajnálom, de miattad még mindig nem tudnék sírni...

Szeretném, ha rám néznél, hogy elfordulhassak csendben.

Már nem kell. Már vége van.

nem kérek még több érzelmet.

I can’t take the pain you bring me no more!
Nem bírom többé elviselni a fájdalmat!

ha rád nézek megértem,hogy mennyire lehet vágyni valakire..

Nagyapám a játszótéren élte le öregkorát.
Otthon nem bírta ki.
Hosszú időről van szó - több mint száz évet élt.
Az első húsz nyugdíjasévét a Városligetben, a második húszat a Kerékgyártó utcai játszótér egyik piros padján töltötte el, távol a zajos homokozótól és a láncokon lógó hintáktól.
Nagyanyám csodálatos asszony volt; egy nagy képzeletű zseninek és egy mentálisan megpörgetett embernek a sajátos keveréke. Az ilyenre mondják, hogy dilis, de nem volt az, csak végtelenül gazdag és szabad lélek, akiből párttalanul áradtak az érzelmek és gondolatok, az eszmék, az őszinte vádak, a szemérmetlenül nyílt indulatok, a nóták és a versek.
És most a nagyanyám hangja szól, megismerem:
Azt írod, „dilis" voltam. Igaz. De ne hidd, hogy a nagyapád nem volt az. A józanság őrültje volt! Nem tudott repülni - én meg szerettem volna. Nem lehetett táncba vinni - én meg szerettem volna. És mivel a józanságával egyedül hagyott, önmagamnak daloltam és táncoltam, egy hosszú életen át. S egyre inkább pörögtem... pörögtem... pörögtem.
Mostanában néha már táncol egy kicsit velem!
Pár lépést tud már. Még számol a fejében „egy-kettő, egy-kettő" - de néha már elfeledkezik magáról, és önfeledten lépeget.
Miattam tanulja.
És néha én is odaülök a padjára, képzeld!
És beszélgetünk egymással - mert tudunk.
Az igazi, eltéphetetlen kötelékek láthatatlanok.

A mai nap más lesz. Másnak kell lennie. Mosolyogni fogok és mindez hihető
lesz. A mosolyom ezt fogja sugallni 'Jól vagyok. Köszönöm. Sokkal
jobban.Újra fogom kezdeni. Valaki új leszek. Ez az egyetlen mód, hogy
túllegyek rajta."

Az igazságot a sablonokon túl leled meg.

Ti férfiak azt hiszitek, hogy mindent megengedhettek magatoknak, hogy az egész világ körülöttetek forog, és mindenki más csak selejt. Hát nehogy azt hidd. Akármikor összetöröm, kifacsarom a szívetek. Sosem leszek a céltáblátok.

- Nincs meg köztetek a vonzalom. Hidd el, hogy csak kihasznál. Te viszont egy erős csaj vagy, sok mindent megéltél már. Ne engedd, hogy becsapjon téged! (...) Keress egy olyan embert, aki őszinte hozzád!...
- Nem keresek mást helyette, mert én őt szeretem.(...) Megvan rá az oka, hogy ne akarjon engem, méghozzá nagyon is jó oka. A helyében én sem akarnám magamat. Az is igaz, hogy erős vagyok, tudok küzdeni, például a mai napig harcolok az életemért, de győzni fogok... megszerzem őt, ha nagyon akarom, biztosan megszerzem.

Olyasvalakit akarok, aki bízik bennem, és feltétel nélkül elfogad. Aki mindennel együtt szeret, beleértve a sötét és önző oldalamat is.

Hát egye fene, itt vagyunk, szeretem őt. Talán kevésbé szeretném, ha ő nem szeretne ennyire.

– Az illatod is jó. – mondta Folt.
– Ezt hívják zuhanynak. – Egyenesen előrebámultam. Mikor nem válaszolt, oldalra fordultam. – Szappan. Sampon. Meleg víz.
– Meztelenül. Ismerem a dörgést.

omg. :)

- Meséltem, hogy mikor tudtam, hogy elveszlek?

- Mikor először láttál a kifutón?
- Nem. Akkor, amikor abban a harmadik utcai étteremben voltunk.
- Hm... már emlékszem!
-Fehér vászonruhát viseltél. És rendeltél egy hatalmas adag oldalast, és olyan étvággyal ettél; könyékig szaftos voltál, húscafatok a fogad közt, a hajad csupa zsír. Mikor végeztél, mondtam, hogy milyen egy malacka vagy. Erre előkaptad a tükröd, megnézted magad és kitört belőled egy hatalmas, boldog, önfeledt, zabolátlan kacagás. Betöltötte a
helyiséget. Én meg arra gondoltam, hogy ez az a hang, amit hallani akarok életem végéig. Ezért kértem meg a kezed; semmi köze nem volt a szépségedhez.
- Tudod én mikor döntöttem el, hogy örökre veled akarok lenni?
- Nem. Mikor?

- Úgy körülbelül fél perce.