gondolatok az életről..

Olyan sírhatnékom van. Nincs jó kedvem, de különösképpen rossz sincsen.Olyan lágyan csöppennének ki belőlem a fájdalom szomorú érzései, mint ahogyan az eső esik most. Lassan. Lágyan. Gyengéden és mégis erősen,csak, hogy tudjam, csak, hogy érezzem, hogy valami nem jó, valami nem kerek, valami nem egész. Nem vagyok jól. Nagyon régen nem éreztem ilyen
rosszul magam. Most megint az írásba menekülnék vagy egy telefonba. Hozzá vagy neki. Érte. Néha annyira nem értem magam. Talán csak a fáradtság. Talán a sok minden, ami a fejemben zúg, és nem hagy nyugodni. Talán minden, s talán semmi. Erőltetném a gondolatokat, a jó érzést magamban, s talán benned is, de nem megy. Most nincs kedvem gondolkozni. Mint az esőcseppek, nem gondolkoznak, hogy hová essenek, csak hullanak alá, és ha épp egy esernyő felfogja őket, akkor lassan csúszva lefelé,
irányt változtatva érnek földet. Most jó lenne egy esernyő az életemben. aki kicsit megfogja a csúszásom, egy kicsit lassít rajtam, egy kicsit megsimogat esés közben. Most Rá gondolok, Rá, akivel már annyi mindent megéltem, átéltem, az én esernyőmre...de jó lenne, ha itt lenne most mellettem...