„Nézd csak” – szakított félbe Jacob, egy sasra mutatva, ahogy épp hihetetlen magasságból az óceán felé vetődött. Az utolsó pillanatban megállt, csak a karmai törték át a hullámok felszínét egy pillanatra. Aztán elrepült, a szárnyai megrándultak az elkapott hatalmas hal súlya alatt. „Ezt látod mindenhol” szólt Jacob, a hangja hirtelen elhalkult. „A természet teszi a magáét – vadász és préda, az élet és halál végtelen körforgása…” Nem értettem, mi volt a lényege annak a kiselőadásnak, azt hittem csak témát próbált váltani. De aztán sötét humorral a szemében lenézett rám. „És nem azt látod, hogy a hal próbálja megcsókolni a sast. Ezt soha nem látod.” Gúnyosan elmosolyodott. Válaszul én is szélesen elvigyorodtam, de szinte éreztem a számban a keserűséget. „De talán a hal megpróbálta” szóltam. „Nehéz megmondani, mire gondolhat egy hal. Tudod, a sasok amúgy is elég jól néznek ki.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése