Régen azt gondoltam, hogy az a legrosszabb,
ami történhet velem, ha egyedül maradok. De ez nem igaz. Az a
legrosszabb, ha olyanokkal vagyok körülvéve, akik között egyedül érzem
magam.
2012. július 10., kedd
A busz amin ültem egyre távolabb vitt a
férfitól, akit annyi ideje szerettem. Azt hittem, ha egyszerűen
felszállok, ülök és nem gondolok semmire, egyszerre elmúlik minden amit
valaha éreztem. Nos, tévedtem. Az ablaküvegen át bámultam, ahogy minden
egyre távolabb kerül tőlem. Minden, kivéve az érzéseimet.
2012. július 9., hétfő
Van.. olykor, ritkán
előfordul,hogy egyszer az életben rábukkansz arra,akiért mindent
hátrahagynál,aki mindenki előtt van,aki a józanságot elviszi a fejed
felől,aki szétszed,szétszakít,beléd mar és átölel,akivel a poklot és a
mennyországot egyszerre járod meg,aki miközben tép,aközben
simogat,miközben mar, aközben leheli csókját az ajkadra..
előfordul,hogy egyszer az életben rábukkansz arra,akiért mindent
hátrahagynál,aki mindenki előtt van,aki a józanságot elviszi a fejed
felől,aki szétszed,szétszakít,beléd mar és átölel,akivel a poklot és a
mennyországot egyszerre járod meg,aki miközben tép,aközben
simogat,miközben mar, aközben leheli csókját az ajkadra..
ne kelljen
enélkül a tüzesen fájdalmas érzés nélkül meghalnod!
Életedben egyszer
legalább találjon rád egy gőzerővel feltörő szerelem!
Mert meg kell
ismerni ezt az érzést!
Amikor fiatal vagy, néha úgy érzed, semmi sem bánthat, mintha
sebezhetetlen lennél. Az egész élet előtted áll, és nagy terveid vannak.
Nagy tervek, hogy megtaláld a tökéletes párt, aki kiegészít téged, de
ahogy öregszel, rájössz, hogy ez nem is
annyira könnyű, és csak az életed végén jössz rá, hogy azok a tervek
csak egyszerű tervek voltak. A végén, amikor visszafelé tekintesz,
ahelyett, hogy előre figyelnél, hinni akarsz benne, hogy megtetted a
legtöbbet, amit csak tudtál életed során.
Először nagyon féltem a haláltól, gyáva voltam, és csak magamra
gondoltam. Most látom, milyen önző voltam. A szörnyű abban, hogy így
halok meg, nem az, hogy nem leszek, hanem az, hogy nem látom őket többé;
nem mondhatom meg, hogy nem tekintettem
őket levegőnek; nem mondhatom meg nekik, hogy tudtam az áldozataikról,
melyekkel boldogabbá tették az életemet, tudtam mindarról, amit értem
tettek, és hogy mennyivel jobban szerettem őket, mint ahogy valaha is
mutattam. Ezeket soha nem mondtam el nekik. Nem mondunk ilyeneket,
amikor fiatalok vagyunk, és előttünk az élet... attól félünk, hogy
szentimentálisan és ostobán hangzik. De annyira más, amikor meg kell
halni... Bárcsak amíg lehetett, beszéltem volna, szeretném, ha
bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért, amiket valaha elkövettem vagy
mondtam. Bárcsak el lehetne mondani, hogy sohasem akartam igazán
megbántani őket, és csak arra emlékezzenek, hogy sokkal jobban szerettem
őket, mint ahogy mutattam.
forever.♥
Nem olyan csók volt, mint először, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókra sem életemben. Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintés: több kell. Azt mondta: ezt akarom. (...)
- Így csókolnálak, ha szeretnélek - mondta.
Ő egyszerűen nem szeret engem, így meg hiába akarnék bármit is. (...) Ez
olyan egyszer volt, talán igaz sem volt dolog. De egy rövid ideig
legalább remélhettem, hogy megszeret, hogy odaül mellém, megfogja a
kezemet, finoman átölel, és csendben
elalszunk egymás mellett. Olyan sok mindent elképzeltem már vele,
túlságosan is beleéltem magam. Jó lenne megint a vállára hajtani a
fejemet, és egy picit érezni őt... nagyon rossz érzés, amikor te tudod,
hogy a dolog működne, de a másik nem szeretné.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)