Tudják, hátborzongató megfigyelni, mennyire ki tud forgatni önmagából egy srácot a szerelem.

Nem hittem volna, hogy mi ketten összekeveredünk.. Nem gondoltam volna, hogy fontos leszel nekem, és most nem tudom hova tenni az érzést , hogy minden percben rád gondolok. Fura érzés, de tetszik.

- Ne keljünk fel innen soha többé. Csak ülünk majd, és ölelem a kezed. Kinő a szakállam, aztán kihullik a hajam, és mi csak ülünk, és öleljük egymást.
- De én közben elhízom. Csúnya, kövér, öreg nő leszek, és akkor nem akarsz ölelni.
- Sosem leszel öreg. És én mindig kívánni fogom az ölelésed.
- Jönnek majd szebb nők, fiatalabbak. Először csak lopva mersz rájuk sandítani, aztán utánuk fordulsz, aztán majd fölkelsz és itt hagysz engem.
- Soha nem kelek föl mellőled. Csak most ne menj el.

Nem tudom, megfigyelték-e már ezt a zűrös aranyszabályt az élettel kapcsolatban? Abban a pillanatban, mikor nagy általánosságban minden a lehető legszebben klappol, valami mindig jön és nyakon vág.

don't tell me the sky is the limit when there are footprints on the moon!
ne mondd nekem, hogy a határ az ég, amikor lábnyomok vannak a holdon.

Szeretlek.
Örökké szeretlek. Még ha rám se nézel.

Miért te? Miért szerettem beléd?
Még ha rázom is a fejem, még ha azt is mondom nem, túl késő, hogy hagyjalak elmenni.

Szerelemből elküldeni valakit akit szeretsz, nem szerelem.

- Ha valaki szerelmének tárgya nem ismeri ezt a szerelmet, az nem szerelem. Az semmi.
- Igaz, sírni azért mert ez semmi egy bolondnál is bolondabbá tesz.

Képes leszek végig bájos maradni, akkor is ha soha nem néz rám?

Szerelem. Itt ez a szó, de úgy érzem már nem jelent számomra semmit.